Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag...

Az én „Március Tizenötödikéim”

Az én gyerekkoromban nem volt nyilvános, hivatalos ünneplése március tizenötödikének, de az iskolában osztályonként magyar órán megünnepeltük. Az utolsó két évben apám volt a magyar tanárom, szép megemlékezések voltak. Őt nem nagyon érdekelte a hivatalos mértéktartás, saját indíttatása szerint, mindenféle történelmi érdekességet, izgalmas részleteket felhasználva, verssel, prózával fűszerezve emlékeztünk.

Mit jelentett nekem gyerekkoromban március tizenötödike? Valami hősies, patetikus, misztikus nagy ünnepet. Amikor még nem értettem, akkor is éreztem, hogy a magyar történelemben ez egy kiemelkedő, meghatározó és jelentős esemény volt. Az ünnepségek hangulata mindig nagyon magával ragadott, izgalmat, lelkesedést, az akkori eszmék iránti lobogást éreztem, valami minden más alkalomtól eltérő érzést.

Mit jelentett a kokárda. Akkor mikor én voltam kisgyerek, nem hordott senki öklömnyi kokárdákat, sőt emlékezetem szerint kevés volt az utcán a kokárdát kitűző ember. Nálunk az volt a szokás, hogy apám is, és természetesen Őt utánozva én is, kicsi jelzésértékű nemzetiszín szalagot tettünk a kabát hajtókájára. Talán két centi volt az egész, középen gombostűvel megráncolva, hogy masninak tűnjön. Nem volt feltűnő, de ott volt. A kicsi, kopott, lassan 50 éves nemzetiszín szalag ott van ma is a kincses dobozomban. Mindig úgy éreztem, hogy a kabátomon a szalaggal, ha van dolgom, ha nincs dolgom, valahogy akkor is ki kell mennem az utcára. Úgy is tettem. Belül éreztem a lényeget, mintha nem is lenne ott semmi, a pici szalaggal látszólag közömbösen sétálgattam, de azért mégis büszkén, hogy biztos mindenki látja.

A középiskolában is az iskolában ünnepeltünk, de akkor már bátrabban és többen viseltek kokárdát az utcán is. Még nem árulták, nemzetiszínű szalagból magunk varrtuk otthon.

Fiatal felnőttként első munkahelyem egyik március tizenötödikéje elég emlékezetes maradt számomra. Mivel mindenütt rövid úton kiderült rólam, hogy nagy irodalom és történelemrajongó vagyok, a számok világára épülő munkahelyemen engem kértek meg arra, hogy állítsak össze egy kis ünnepséget.  A feladat kissé összetett volt, mert az akkori szokás a közös ünneplés volt, a  „Három tavasz ünnepe” március 15-től, március 21-en át, április 4-ig tartott. Egy ünnepségen emlékeztünk mindhárom jeles ünnepre. A történelem és az irodalom segített. Számtalanszor láttam apámtól, hogy hogyan kell egy ünnepélyt összeállítani, a kiválasztott irodalmi művek és szemelvények mellé, közé meg kellett írni az összekötő szöveget és egy jó bevezetőt az elejére. Megcsináltam, csak a végeredményt mutattam meg neki, egy szót sem szólt, csak annyit, rendben van. A verseket a kolléganőim olvasták fel, a bevezetőt és a szövegeket én mondtam el.  A versek közül a március tizenötödikét méltató verset, azt magamra osztottam. Sajnos, nem emlékszem melyik Petőfi vers volt. Egy darabig meg is volt az egész program piszkozata, de valahol elkallódott.

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan.
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.

Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled.

Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Később egy jó darabig nem mentem ünnepségekre, mert valahogy úgy adódott. Egy kivétel volt, ami viszont meghatározó élménye lett életemnek. 1989. március tizenötödike, amit nevezhetünk a rendszerváltás hajnalának.  A fiam az apjánál töltötte a napot, így a szép napsütésben kimentem az ünnepségre. Rengetegen voltak, és ahogy múlt az idő csak egyre nőtt a tömeg. A megemlékezésnek indult program spontán tüntetéssé hatalmasodott. Nem tudom más mit érzett, én azt éreztem, hogy akkor az nem egy félelmetes, komor hangulatú tüntetés volt, hanem egy lelkes, bizakodó, vágyait , kívánságait, a jobb jövőbe vetett hitét egy emberként a világba kiáltó, lelkes tömeg örömtüntetése volt. Együtt vonultak idősek, fiatalok, családok, csoportok és magányos résztvevők. Én egyedül mentem, nem ismerősökkel, nem barátokkal, csak egyedül, mégsem éreztem, hogy egyedül lennék. Soha nem volt ennyire egységes az emberek akarata, mint ott, akkor. Időnként megálltunk, szavaltak, beszédeket mondtak, aztán haladtunk tovább. A legnagyobb sikere  -  vagy csak az én emlékezetem  őrizte meg  így  -  a TV székháznál beszédet mondó, később szerencsétlen sorsú Csengey Dénesnek volt. (Máig „ereklyeként” őrzöm akkoriban megjelent, „A kétségbeesés méltósága” című könyvét.) Sokan voltunk, sűrű szabálytalan sorok követték egymást ezért lassan haladtunk. Velem egy vonalban, bal oldalamon egy ősz úriember ment, biztos több volt 70 évesnél, hosszú ideig haladtunk egymás mellett, így jól meg tudtam figyelni és nagyon meghatott. Az ősz úr majdnem végig sírt, potyogtak a könnyei, néha felzokogott, nem is törődött senkivel. Felszabaduló könnyeivel talán sok - sok év keserűsége tört fel a lelkéből. Könnyei között időnként kezét a magasba emelve torkaszakadtából kiáltotta, amit a tömeg. Bevallom én is rekedtre ordítottam magam, a hangulat és a lelkesedés ragad. Egy nagyon jellemző rövid felkiáltó mondat maradt meg legjobban a fülemben. Ruszkik haza! Igen, ez volt az ominózus leggyakrabban kiáltott mondat. Hosszasan, többször skandálta a tömeg. Aztán persze volt minden, függetlenség, szabadság, sajtószabadság. Amíg élek soha nem fogom elfelejteni a síró öregembert. A Batthyány szoborhoz tartó esti fáklyás felvonulásra már nem tudtam ott maradni, mert jött haza a fiam. Magam sem tudom hány órán át gyalogoltam, mert észre sem vettem.

Otthon még sokáig éreztem a tömeg erejét, a hangulat sodrását, az eufórikus közös érzelmek hatása olyan volt, mintha lázas lennék.  A gyerek lefeküdt és azonnal meg is írtam a felvonulás történetét, nyilván pontosabban és részletesebben, mint most emlékezetből, 24 év távlatából. Direkt nem néztem utána az interneten és sehol máshol, legyen itt csak az emlékezet.

A rendszerváltás után én már nem jártam semmilyen megemlékezésre, hivatalos rendezvényre, mert számomra az már nem ünnep, amikor Március Tizenötödikét a legnagyobb nemzeti ünnepünket minden párt és szervezet máshol, másképpen ünnepli és képletesen aktuálpolitikai problémákat tűznek a szabadság zászlajára.

Az én ünnepem, te ünneped, mi ünnepünk, ti ünnepetek nekem már így nem tetszik és így nekem nem igazi az ünnep, nem méltó 1848. március 15. eszméihez.

Akkor, ott a sok ember közül sokan, talán még csak nem is sejtették, hogy mi lesz 24 év alatt azokból a vágyakból és elképzelésekből, amik ott a tüntetésen 1989. március 15-én elhangzottak.

1848. március 15. üzenete örök érvényű, a 12 pont, a Nemzeti dal, a Márciusi Ifjak lelkesedése, a lelkes tüntetők szabadságvágya, az akkor egész Európán végigsöprő forradalmi hevület üzenete soha nem fog változni, nem lehet és nem szabad az aktuálpolitika szájíze szerint értelmezni és ünnepelni.

1848. március 15. örökre a szabadság jelképe.

Juhász Gyula: 48 március 15.

Ó régi szép est... tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivel,
A deszkáidon tetté vált a szó.

Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen - ó büszkeség! -
A gondolatszabadság született.

Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,

Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt...
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?