Magyarország jobban teljesít! - ez most a fideszes szajkómadár új szlogenje. Miután Magyarország kikerült a túlzott deficit eljárás fenyegetettsége alól boldogan hangoztatják vezetőink ezt a mondatot, ahol csak tehetik és büszkén verik a mellüket hozzá, hogy ez mekkora eredmény.
Egy dolgot felejt el mindenki hozzátenni és végiggondolni, hogy ennek az eredménynek, nemzeti büszkeségnek az ára legalább 4millió ember nyomora és még egyre tovább és roham léptekkel fokozódó nyomorúsága.
Hogyan inflálódik az életünk? Érdemes a dátumokra is figyelni.
Nincs szükségem tudományos értekezésekre vagy hivatalos statisztikai adatokra csak néha olvasgatom a régi írásaimat és ebből is világosan le tudom vonni a következtetéseimet. Egy egészen apró történeten is egyszerűen mérhető a változás.
2011. szeptember 19. Hétfő
Krumpli parti
Ma egy egészen egyszerű ebédet találtunk ki magunknak. Rántott levest, baconba tekert virslit grillezve, sült krumplival, vegyes friss salátával.
A férjem hámozta a krumplit, én csináltam a többit és nagyon gyorsan elkészültünk. A krumplit már szinte elfelejtett módon csak úgy lábasban sütöttem, mert az olajsütőben már olajat kéne cserélni, az meg elég nagy költség, macera, rákészülés. Nekem.
Jóízűen falatoztunk, mikor mondtam a férjemnek: - "Mit gondolsz, ez nem egy gyors éttermi kaja, legfeljebb kicsit háziasan"? Nevetett, aztán ettünk tovább.
Nekem egy kedves régi történet jutott eszembe, az úgynevezett krumpli partik, így neveztük a barátnőmmel a fiaink kedvenc közös vacsoráit.
1985. környékén járunk.
A rendszeres krumplipartizás még azokban az időkben játszódik, amikor nem volt minden háztartásban olajsütő, akkor még nem volt természetes, hogy a szupermarketek műszaki részlegeinek polcain legalább 5 féle márkájú olajsütő sorakozott. Voltak-e már "Mekik", arra nem emlékszem, de azt tudom, hogy mindenki dolgozott, keresett.
Szóval, a munkahelyemre járó pilóták egyikével egy kis DM-ért (mint mások is) karácsonyra hozattam magamnak egy olajsütőt. Még kezdetleges készülék volt, nem volt kivehető tartálya, nehezebb volt tisztítani, de nagy élmény volt akkor egy fritőz, ahogy mi hívtuk.
Csak krumplit kellett hámozni és karikázni, kockázni vagy hasábra aprítani, és megsütni a masinában. Mellé meg nem kellett más mint só, mustár és ketchup.
A fiúk 8 - 10 évesek lehettek, akkora volt a kapacitásuk, hogy nem akármilyen mennyiségben, alig győztük ketten gyártani az alapanyagot, vagyis krumplit hámozni, darabolni és a készterméket, az aranyló sült krumplihalmokat tányérra porciózni.
Nem kellett ahhoz se flekken, se sült virsli, se sült csirke, csak üresen két pofára tömték magukba a "csemegét". Szájuk, kezük fénylett az olajtól, de olyan jóízűen ettek, (két elég rossz evő, finnyás gyerek) hogy öröm volt nézni. A szemük pedig fénylett a jó érzéstől és az izgalomtól, hogy ez most valami különleges dolog.
Hát ez jutott eszembe ebédelés közben.
Most pedig, a régi írást olvasva hirtelen azt vettem észre mi minden változott.
Az egykori "átkosban", ahogy nevezni szokták, elvált anyukaként, egyedül élve is, a megtakarított pénzemből, akár külföldről is hozathattam valamit, amire nagyon vágytam. (figyelem, megtakarított pénz, 1985.)
Korábban (2004-2006 körül) mikor még a férjemmel ketten kerestünk, ha elromlott egy háztartási gép, akkor elmentünk valamelyik nagy áruházlánchoz, vagy legfeljebb kivártunk egy akciót és vettünk egy másik gépet, mondjuk ez esetben olajsütőt.
2011-ben már gondot okozott csak úgy hirtelen 3 l olaj cseréje, de még volt virsli, bacon, és friss saláta.
Ma már az egyszerű gyors ebéd (nem sokkal a hó vége előtt) úgy néz ki, hogy sült krumpli, lábosban sütve, (virsli és bacon nélkül) mustárral vagy kecsöppel. (csak egy példa nagyjából egy éve ugyanolyan mennyiségű és márkájú bacon 180,-Ft volt, most 380,-Ft, megvehetném, de ennyiért már nem veszem meg)
Micsoda fejlődés! (viszont nincs túlzott deficit eljárás)
Régen - persze kizárólag egykori saját családom életéből véve a példát - az ember születésétől haláláig bejárt egy pályát, egy egyenletes életpályát. Felnőtt, különösebb szenvedés és nehézség nélkül, tanult, gond nélkül, választott egy pályát és szorgalmasan dolgozott, haladt előre, (aki tudott közben esetleg feljebb jutott, előrébb lépett) élete derekán, hivatásának csúcsán egy elégedett tempóban, egy megfelelő színvonalat tartott, stagnált, élte az életét, aztán elérte a nyugdíj korhatárt, nyugdíjba ment és a habitusához mérten kicsit visszavett a tempóból, a tevékenységeiből, vagy másra koncentrált, (unoka) kicsit szerényebben és lassabban, de egyenletesen élt tovább, szintén biztonságosan, a saját színvonalát tartva egy új életformában. De mindettől, az idősebb kor eljöttével, élete alkonyán még nem szenvedett, nem kellett szégyenkeznie, nyomorognia, nem lett egy élet munkája után koldus.
Ma nincs az életünknek egy egészséges, tervezhető íve, bárkinek az élete bárhol hirtelen megrekedhet és összeomolhat, legyen az akár fiatal, akár öreg. Ha fiatal, mondjuk nem tanulhat tovább a tervei szerint, ha pályakezdő, ki tudja lesz e munkája, ha aktív korú, bármikor elvesztheti a munkáját, ha "öregszik" és nyugdíj előtt áll, még nem is sejti, hogy vajon eléri-e a korhatárt és lesz-e nyugdíj egyáltalán.
Nekem ne mondja senki, hogy évről évre jobban élünk, hogy a kormány sikeres, halad előre, és hogy minden rendben van így! Én csak a saját életemet követve látom, és ez csak egy család, és csak egy apró kis epizódot választottam, hogy évről évre, hónapról hónapra, (sőt az élelmiszerárakat tekintve) hétről hétre, akár napról napra nehezebb lesz minden és bizony rosszabbul élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése