"Szép szó..."

2013. febr. 11.

Olvasgattam, szokás szerint a hétvégén a  - Népszava  -  Kultúra  - Szép Szó -  mellékletet és találtam valami fontosat. Nyolc sort, Görgey Gábor írásának nyolc sorát többször is végig olvastam és rájöttem mi hiányzik nekem ebből a mai világunkból, a felgyorsult és eldurvult világunkból. Ezt a valamit még gyerekkoromban megtapasztalhattam, a szüleim és a nagyszüleim közvetítésével, és némi ízelítőt is kaphattam belőle.

Íme a számomra nagyon mélyen szántó nyolc sor:

„Úgy rémlik, itthon az eredeti tőkefelhalmozás útja és módja nem sokat változott a vadkapitalista ősállapot kora óta, ahogy azt Madách a londoni színben oly brutálisan ábrázolta. Igen, túl hosszú volt a kollektív közjáték, túl sok nemzedék ment el és jött azóta, megszakadt minden tradíció, írmagja se maradt a polgári tapasztalatvilágnak. Mely szerint például az üzleti életben sem érdemes a kelleténél gyorsabban, kapkodva építkezni, mert aszolidság kötőanyaga nélkül előbb-utóbb minden összeomlik. Arról a polgári tapasztalatról nem is beszélve, mely szerint a morálnak, az erkölcsi tőkének bár lassú mozgású, de erőteljes hozama van. És a szociális érzéketlenség végső soron nagyon rossz befektetés.„ /Korunk bolsevikja - Görgey Gábor/

Aki akarja az minden további bővítés és elmélkedés nélkül hajszálpontosan érzékelni tudja és érti, hogy mire gondolok.

Az, hogy hazánkban négy vagy nyolc évenként vetésforgóban váltogatják egymást a különböző nézeteket valló csoportosulások által alakított kormányok és ebből a mókuskerékből nagyon nehéz kiszállni, önálló irányt, más utat találni, teljesen nyilvánvaló. Az is ugyanennyire világos, hogy minden kormány húzza maga után a meggazdagodni vágyó uszályt, a saját úgynevezett politikai elitjét. A hatalomban töltött évek száma pedig pontosan elég arra, hogy a többet szerezni és még annál is többet szerezni - amíg a fennálló hatalom segítségével csak lehet - vágy mindig könnyedén teljesül. A „ kaparj kurta, neked is jut” elve egy bizonyos szintig remekül működik. Az pedig, hogy e közben mivé válik a körülöttünk lévő világ, bizony keveseket érdekel.

Nem a politikáról, a hatalomért folyó harcról és annak az eszközeiről szeretnék szólni, hanem arról, hogy közben észrevétlenül mivé válhat az ember maga. Hová tűnik az emberség? Mivé lesznek a pozitív emberi tulajdonságok? Hogyan válunk a körülöttünk kavargó kaotikus közhangulat hatására olyanná, amilyenek - ha kicsit gondolkozunk rajta - nem szeretnénk lenni.

Barátságok, szomszédságok, családi kapcsolatok merevülnek, töredeznek össze a kényszerű megmérettetések súlya alatt. Olyan értékek válnak semmivé, amik mellett könnyebb volt békés társnak, jó barátnak, jó havernak maradni. Értelmetlen és értéktelen, ideig óráig érvényes gondolatok és meghatározások miatt válnak a szeretet kötelékei lazává és válnak bármikor, egyik pillanatról a másikra érthetetlen, felfoghatatlan gyűlöletté.

Naponta szembesülhetünk olyan példákkal, hogy az egykor kedves, mosolygós ismerős gondterhelt, morózus, magába forduló, kiállhatatlan emberré válik. Az emberek, a családok  a saját gondjaikkal, bajaikkal egyedül maradnak, elszigetelődnek, és természetesen egyedül sokkal nehezebben boldogulnak. A miért mindenkinél más. Sokan talán szégyellik a megváltozott életüket, a szegénységet, a munkanélküliséget, mások talán - ha még nem is szégyellnék - már pont e miatt nem tudnak mozdulni, sokan a jobb vagy szerényebb lehetőségek reményében, hátrahagyva korábbi életüket, máshová költöznek, Akik még őrizni próbálják lehetőségeiket, azok is bezáródnak, behúzódnak a saját világukba. Számtalan variánsa létezik még az egyre nyomasztóbb elidegenedésnek. Az "oszd meg és uralkodj" elve alapján kiválóan működik az elszigetelődés, az elidegenedés elősegítése, a széthúzás ösztönzése. Maradjon csak képletesen mindenki egyedül, mert együtt könnyebb, mert az összefogás erősítene. Ezt az erősítő érzést képtelen lassan felismerni úgy a magánember a saját életében, mint az emberek sokasága a közéletben.

Itt jön a képbe a szerintem figyelemre méltó ok, az a súlyos mondat, amire nagyon kéne figyelni és nagyon fontos lenne:

„Arról a polgári tapasztalatról nem is beszélve, mely szerint a morálnak, az erkölcsi tőkének bár lassú mozgású, de erőteljes hozama van. És a szociális érzéketlenség végső soron nagyon rossz befektetés.”

A jelen magyar társadalma szeretné teljesen kiiktatni az életünkből a tapasztalatokat, azokat a tapasztalatokat, amikre az újdonságokat lehet, mint szilárd alapra ráépíteni és azokat a tapasztalatokat, amikre bármikor hivatkozni lehet. A tapasztalatok száműzésével pedig, egyúttal száműz egy egész generációt, akik még nagyon sokat tudnának segíteni. Innen pedig már csak egy apró lépés a szociális érzékenység teljes hiánya. Ember alkotta társadalomban, ember alkotta körülmények között nem lehet szociális érzékenység nélkül élni. Nem lehet nem észrevenni a másikat, a másik baját, mert ki, tudja, mindenkinek szüksége lehet egyszer arra, hogy Őt is észrevegyék, neki is segítsenek.

A politika, a hétköznapi élet nehézségei, a mindennapiért folyó küzdelem annyira elfoglalja az emberek testi, lelki, szellemi kapacitásait, hogy az már lassan az alapvető emberi kapcsolatok rovására megy. Csak egyetlen példát kiragadva, a fiatalokét, és ez a legszomorúbb: nem költözünk össze, nem házasodunk, nem vállalunk gyereket, mert nehéz az élet és nincsenek meg a megfelelő feltételek.

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

/Nagy László/