Anyának lenni...

2013. ápr. 7.

Egy újságcikket olvasva, arról jutottak eszembe a gyerekvállalással kapcsolatos gondolataim.

Számomra a kormány részéről elhangzó felszólítás, hogy a nők szüljenek, nem felszólítás.

Nem felszólítás, nem szívbe markoló, nem sértő, egészen másképp gondolom, ilyen felszólítás nem létezik, nem létezhet, ilyen felszólítást senki nem tehet, ez számomra nem létezik, el se olvasom, meg se látom és meg se hallom.

A „felszólítás”, ha annak lehet egyáltalán nevezni csak belülről jöhet. A nő, az asszony, a leendő anya lelkének legbelső zugából. Ez nem felszólítás, ez egy megnevezhetetlen valami, egy késztetés, egy érzés. A gyerekvállalás valami olyasmi, amikor két egymást szerető ember kimondott szavak nélkül is egyet szeretne, gyereket, utódot, közös örömöt, kibővített boldogságot.

Az a témának már egy nem kevéssé fontos mellékszála, hogy főleg a mai gazdaságilag nyomorult világban egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy a gyerek milyen körülmények közé érkezik. Ez a tény viszont semmit nem változtat azon, hogy a gyerekvállalásnak nem külső felszólításra kell történnie. MAGÁNÜGY! Belső kényszer, két ember közös döntése és kívánsága, az anyáé és az apáé.

Biztos nagyon szerencsés vagyok, egészséges és jó gyerekeim vannak, mert hiába töröm a fejem az anyaság kérdésében se jót, se rosszat, se pro, se kontra nem őriz az emlékezetem extra kiemelkedő módon.

Hogy is értem ezt? Anyának lenni a legtermészetesebb dolog a világon, természetesen jó dolog! Boldogság? Hát persze, hogy az, hiszen vágytam, vágytunk rá!

A kilenc hónap nem volt se csodálatos, se elviselhetetlen, nem volt leányálom, ha azt kéne mondanom életem legszebb időszaka volt, nem mondanék igazat. Persze, hogy vártam a gyerekeimet, nagyon vártam, ez volt benne a szép, a többi nem.

A kórházi körülményeket, az ott töltött időt, a szülés körüli bonyodalmakat, orvosok, nővérek viselkedését, zsúfoltságot és mindazt, amire panaszkodni szoktak a nők, én nem éreztem olyan szörnyűnek. Biztos ebben is szerencsém volt.

Fáradtságot, kiégettséget , és zárkózottságot nem éreztem az anyaság első hónapjaiban sem és később sem, mert örültem   a gyereknek, a másfajta életnek, az új örömöknek, lefoglalt az egész vele kiegészült új élet és boldog voltam benne. Sosem éreztem azt sem, hogy mint nő nem tudok többé magamra időt fordítani vagy egyedül elmélkedni, már csak azért sem, mert a gyerek életében is volt rendszer. Neki is szüksége volt pihenőre, az az idő pedig ott volt nekem magamnak, vagy bármi másra, másnak.

Persze hogy volt betegség, nyűgös, lázas gyerek, virrasztás, izgalom, otthoni rumli, átmeneti kis nehézségek, óvoda, iskola, de sosem éreztem nyűgnek, valahogy természetes volt. Bármilyen gyerekeimet érintő kisgyermekkori dologra emlékszem, kedves emlékként jön elő.

Lehet, ezt nem illik bevallani, de azt sem éreztem soha, hogy első a gyerek. Szerintem a szereteten alapuló családi viszonyokban nincsenek sorszámok, nincs sorrend, minden érzésnek és fontosságnak egyszerre és együtt van közös helye. Mindenkit másképp, másféle érzéssel szeretünk, a maga nemében mindenki első és nincs sorrend. A gyakorlat természetesen más, a hétköznapi dolgokat megtenni és szeretni teljesen más dolog. Attól mert gyerekeim születtek és imádom őket, az anyaság mellett  mindig feleség, nő, szerető, gyermek és barát is maradtam egyszerre.

Hozzám forduló fiatal nőismerős kérdésére, hogy vállaljon-e gyereket, én azt tudnám válaszolni csak, hogy ezt én nem tudom megmondani, neki kell tudni, neki kell érezni, hogy szeretne-e gyermeket, mert ez egy belső késztetés, csak ő tud a kérdésre válaszolni.

Anyának lenni nagyon jó dolog, anyának lenni boldogság, anyának lenni egyszerűen TERMÉSZETES!